24. Bács-Kiskun megye - Mizse falu és a Lajosmizsei templomrom

Mizse-szállás közelében még két kun szállás volt: Lajos-szállás és Bene-szállás. Mizse-szállás egyben a 7 kun szék egyike, Mizseszék központja is volt, így a templom képezte egyben a 15-16. századi Mizse falu központját, és így Mizséről teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a templomtól északra és délre elterülő dombháton voltak a szétszórt, nem feltétlenül rendszerezett utcákra osztott házai. A falu a Templomdomb magasabb, mocsarakkal védett dombhátán helyezkedett el.

A török hódoltság éveiben először Bene, majd Lajos és Mizse is elnéptelenedik, a meghódított területek török tisztek birtokába kerültek, akik ezeket a pusztává lett területeket bérletek formájában hasznosították. A mizsei templom 1591-1606 között pusztult el, és azóta rom.

Az 5-ös főközlekedési út 64. km-e után, a kőkeresztnél balra fordulva a földúton találhatóak a Szabadon álló, keletelt, egyhajós, poligonális szentélyzáródású templom É-i hajófalának és támpilléres szentélyének megközelítőleg négy méter magas maradványai. A szentély támpillérei újabb kiegészítések. Alapja egy Árpád-kori, tatárjáráskor elpusztult templom.

A templomot a tatárjárás után 1243-ban ismételten betelepült kunok építették réti mészkőből, úgynevezett darázskőből. Zsindelytetővel volt fedve. A régészeti feltárás valószínűsítette egy korábbi, kora Árpádkori kis templom döngölt agyag alapozását is. A kora gótikus stílusú templom ebben az időben úgynevezett pusztatemplom volt, ami azt jelentette, hogy lakott területen kívül, a pusztában állt. A környéken élők földműveléssel foglalkoztak. Mizse nevű településrésze az 1290-ben IV. (Kun) László királyt szolgáló, „vad Mizse” nádor emlékét idézi. Hajdan nevezetes kun székhely volt, Kunszentmiklóssal együtt. Egy 1469-ben kelt összeírás szerint olyan nagy számban éltek helyben letelepült kunok, hogy évenként ötvenhárom arany forinttal adóztak Hunyadi Mátyás királynak. 1469-ben Mátyás király a mizsei kunokat oklevélben felmenti a kamarahaszna-adó fizetése alól. A 15. század végén, Kun-Lajos néven is lajstromozták a település másik felét, 1492-ben a kecskeméti Kun-szék bírósága alá rendelték.

A 16. század végén elpusztult települések lakóházai kétosztatúak, melyeket a felénél választottak el, és osztották két egyenlő méretű helyiségre. Ezek egyike volt a konyha, a másik a szoba. Ez a típus az egész Alföldön elterjedt, és később egy kamrával háromosztatúvá fejlődött. A 15. század folyamán a ház beosztása fejlődésnek indult, a kétosztatú háztípuson kívül a három, sőt négyosztatú is megjelent. A kétosztatú házhoz gyakran egy harmadik rész csatlakozott, melynek falait nem agyagból építették. A 14-16. századi alföldi házak hossza 9-15 méter között változott, szélességük 4-6 méterig terjedt. A házakat egy külső bejárattal látták el, s ez mindig a konyhába vezetett. A bejárat tájolása délre, délkeletre mutatott. Anyaga az Alföldön általánosan használt agyagos föld, de ekkor még nem kevertek hozzá pelyvát, töreket. Szabó Kálmán megjegyezte, hogy egyéb építőanyagot egyetlen ház omladékában sem talált, kivéve az ajtó küszöbéhez vagy a tűzhely padkájához használt köveket. A házak alapfalainak magassága 45 centiméterig terjedt, ami a ház magasságát is befolyásolta. A ház falának vázát nádból és vesszőből fonták, melyet kívül-belül tapasztással védtek. Az ajtót hagyományosan fából, deszkából készítették, ezért a bejárat mellett vasalásokat, sarokvasakat, zárakat, kulcsokat, de még lakatokat is találtak. A házak tetejét nád vagy szalma biztosította. A házakon feltételezhetünk apró ablakokat, amelyet ekkor még nem üveg, hanem bendő, bőr, szövet, esetleg papír védett.

A fő tűzhely a bejárattal szembeni sarkon volt, de a konyhában a kemencét vagy annak alapját nem találta meg Szabó Kálmán, viszont a kemencék szája mindig ide torkollott. A tűzhely a föld színén helyezkedett el, csak ritkán készítettek kőből vagy agyagból alacsony padkát, így a kemencék szája előtt lévő szabadtűzhelyen végezhették a sütés-főzést. A fűtés különböző módozatait ismerhették: A Duna-Tisza közén a tűzhelyen és a kemencében náddal, szalmával, gazzal, száraz trágyával és kevés messziről hozott fával tüzeltek. A kemence szája előtt 30-40 cm mély hamuval telt gödör volt, melyet tüzelő gödörként ismerünk. Valószínűleg ebbe álltak bele, s így fűtötték be a föld színén lévő kemencéket és ebbe kaparták bele a hamut. A konyhaedények töredékei biztos támpontot nyújtanak a tűzhely és konyha használatára nézve. A nagyobb sütéshez, főzéshez a ház külső falához rögzített, valamint az épülettől különállóan elhelyezett kemence szolgált. Ezek a nyári kemencék mentesítették a szobában lévőt a használattól, így a lakóház nyáron hűvösebb, tisztább maradt.

A konyhából egy ajtó nyílt, amely a ház belső helyiségébe, a szobába vezetett. A szobában meglelhető volt a valamikori kemence alapja, melynek jellegzetes 15. és 16. századi tartozékai a kemenceszemek voltak. A kályhaszemekkel kapcsolatosan értékesek Papp László Mizsén végzett ásatásai, melyeknek tapasztalatait Benére vonatkoztatva is ismertette. A kályhás kemence nyomát mindenütt megtalálta, sőt bizonyos négyszögletű kályhaszemekre is lelt.

A középkori faluban a fészer és istálló mellett fellelhető volt még a pince és a verem. Ez utóbbi a háztól kisebb-nagyobb távolságra, mintegy 50-100 cm-ig volt a földbe mélyítve, és a tárolásra használt helyiségek szerepét töltötték be. A kertek meglétét sem lehet kizárni, hiszen a török adózásból tudjuk, hogy káposztatizedet is kellett fizetni, s ez feltételez bizonyos fokú kertkultúrát is. Elkülönített gyümölcsösöket is feltételezhetünk, hiszen a 16. században méheket is tartottak.

24. rész: Bács-Kiskun megye - Mizse falu és a Lajosmizsei templomrom